Igen, nyomaszt a hétfői kezdés. Nem érzem magam idegesnek, de 5-6 napja rosszul alszom. Alig alszom. Felébredek és nem tudok visszaaludni. A nap közben elfojtott dolgok éjszaka egyesült erővel felszínre törnek. Megkövetelik maguknak, hogy foglalkozzam velük.
Pedig nem érzem, hogy félnék a hétfőtől.
Hogy fel vagyunk-e készülve? Nem.
De az tuti, hogy mindenki a legjobbat fogja nyújtani.
2010. november 18., csütörtök
2010. november 13., szombat
hosszú hosszú hallgatás
Bekövetkezett az, ami mindig, ha belekezdek valamibe. Jön valami, ami fontosabb, érdekesebb, és elhanyagolom az első dolgot.
Így van ez most is. Szerettem volna rendszeresen írni, de nem jött össze. Tudtam, hogy ez lesz. De vajon azért csináltam ezt, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy ismerem magamat, mintegy önbeteljesítő jóslatként? Vagy tényleg annyi dolgom volt, hogy nem értem rá "papírra vetni" a gondolataimat? A helyzet az, hogy nem vettem a fáradságot, hogy írjak. No meg hát az is benne, van, hogy úgysem írhatom le teljesen őszintén a gondolataimat, hiszen itt bárki elolvashatja. Akkor a moderált gondolatok mennyire jellemeznek engem? Hol vagyok én? Azt írom, amit gondolok, de nem a teljes valójukban, vagy azt, amiről azt hiszem, hogy mások elfogadhatónak tartanak?
Annyi sokat foglalkozunk más emberekkel. Azzal, mit gondolnak rólunk. Meg akarunk felelni mások elvárásainak, holott sokkal fontosabb lenne megfelelni a saját álmainknak. Neked, kedves Olvasó, mi az álmod?
Nekem az volt az álmom, hogy egyszer orvos legyek. Sebész. Embereket operáljak, meggyógyítsam a sérüléseket. Ehelyett csak tévelygek a világban, keresem mivel foglalkoznék szívesen. Tanítsak gyerekeket más nyelvre? Vagy válaszoljak olyan emberek tucatkérdéseire, akikkel soha utána nem fogok többet beszélni? Vagy mint azt most elkezdtem, adjak tanácsot egy olyan dologról, amiről azt gondolom nem sok ismeretem van?
Hogy izgalmas-e? Még igen. Kihívást jelent? De még mekkorát. Vajon én is tudom majd ezt a munkát 10-15 évig végezni, mint azok, akiktől átvettem? És ha tudom, akarom-e?
Olyan kérdések ezek, amiknek szívesen nézek elébe.
De ott vannak a keretfeltételek is: 4 hét hamburgi tartózkodás, majd egy hét otthon (Barcson) eltöltött szabadság után ma délután Budapestre visszaérkezve ismét feltűnt a sok piszok, a szenny, a bűz, a sok részeg ember a Keleti PU környékén. Pont azokkal az érzésekkel kellett szembesülnöm, amikkel augusztus végén. Akarom én ezt egyáltalán annyira, hogy elviseljem Budapestet? Megéri ez tényleg?
A barátaim azt kérdezik állandóan, hogy hozzászoktam-e a nagyvároshoz, vannak-e új barátaim. De vajon két hónap elegendő idő erre? Hogy az ember barátságokat kössön, és ne vegye észre a mocskot?
Reménykedem benne, hogy minél később jön el az a pillanat, amikor már nem fognak ezek a dolgok zavarni, amikor már természetesnek veszem, hogy ez így van, és kész.
Így van ez most is. Szerettem volna rendszeresen írni, de nem jött össze. Tudtam, hogy ez lesz. De vajon azért csináltam ezt, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy ismerem magamat, mintegy önbeteljesítő jóslatként? Vagy tényleg annyi dolgom volt, hogy nem értem rá "papírra vetni" a gondolataimat? A helyzet az, hogy nem vettem a fáradságot, hogy írjak. No meg hát az is benne, van, hogy úgysem írhatom le teljesen őszintén a gondolataimat, hiszen itt bárki elolvashatja. Akkor a moderált gondolatok mennyire jellemeznek engem? Hol vagyok én? Azt írom, amit gondolok, de nem a teljes valójukban, vagy azt, amiről azt hiszem, hogy mások elfogadhatónak tartanak?
Annyi sokat foglalkozunk más emberekkel. Azzal, mit gondolnak rólunk. Meg akarunk felelni mások elvárásainak, holott sokkal fontosabb lenne megfelelni a saját álmainknak. Neked, kedves Olvasó, mi az álmod?
Nekem az volt az álmom, hogy egyszer orvos legyek. Sebész. Embereket operáljak, meggyógyítsam a sérüléseket. Ehelyett csak tévelygek a világban, keresem mivel foglalkoznék szívesen. Tanítsak gyerekeket más nyelvre? Vagy válaszoljak olyan emberek tucatkérdéseire, akikkel soha utána nem fogok többet beszélni? Vagy mint azt most elkezdtem, adjak tanácsot egy olyan dologról, amiről azt gondolom nem sok ismeretem van?
Hogy izgalmas-e? Még igen. Kihívást jelent? De még mekkorát. Vajon én is tudom majd ezt a munkát 10-15 évig végezni, mint azok, akiktől átvettem? És ha tudom, akarom-e?
Olyan kérdések ezek, amiknek szívesen nézek elébe.
De ott vannak a keretfeltételek is: 4 hét hamburgi tartózkodás, majd egy hét otthon (Barcson) eltöltött szabadság után ma délután Budapestre visszaérkezve ismét feltűnt a sok piszok, a szenny, a bűz, a sok részeg ember a Keleti PU környékén. Pont azokkal az érzésekkel kellett szembesülnöm, amikkel augusztus végén. Akarom én ezt egyáltalán annyira, hogy elviseljem Budapestet? Megéri ez tényleg?
A barátaim azt kérdezik állandóan, hogy hozzászoktam-e a nagyvároshoz, vannak-e új barátaim. De vajon két hónap elegendő idő erre? Hogy az ember barátságokat kössön, és ne vegye észre a mocskot?
Reménykedem benne, hogy minél később jön el az a pillanat, amikor már nem fognak ezek a dolgok zavarni, amikor már természetesnek veszem, hogy ez így van, és kész.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)