Télapó itt van....

Nagymama várja a kisunokájával a megállóban a buszt. A gyerek - olyan négyéves forma - lábán a csizma véleményem szerint fordítva volt, nagymama nem vette észre. Viszont próbálta a gyereket helyes beszédre tanítani: "nem amejje jáj, hanem amerre jár"---mármint a Télapó. Merthogy a Télapó. Szerencsétlen gyerek nem tudta meggyőzni a nagyanyját, hogy a dalban úgy van, hogy "megtölti a Télapó", nem pedig megtölti a Mikulás....
Aztán a gyerek megunta a vitát, s egyszer csak azt mondta a nem kis hallgatósággal rendelkező buszon a nagyinak:
"Mama, neked nincs kukid, mert kislány vagy."

Elpestiesedek?

Furcsák ezek a "pestiek"....
Rohannak messziről a busz/villamos/troli/metró után/-hoz-/hez-/höz, majd kiköpik a tüdejüket, hogy elérjék, holott ugyanazzal az energiával elértek volna a céljukhoz, csak kicsit talán később,, mert egy megálló után leszállnak.
Nem értem ezt...
Bár ezzel nincs is semmi baj, sokkal inkább aggaszt, hogy én is felszállok már egy megálló miatt a buszra... Persze most még csak akkor van így, ha sok a cuccom, bőrönddel vagyok, vagy esik (a hó) , illetve mint ma, csúszik az út. De vajon hová vezet ez???

alvás helyett

Igen, nyomaszt a hétfői kezdés. Nem érzem magam idegesnek, de 5-6 napja rosszul alszom. Alig alszom. Felébredek és nem tudok visszaaludni. A nap közben elfojtott dolgok éjszaka egyesült erővel felszínre törnek. Megkövetelik maguknak, hogy foglalkozzam velük.
Pedig nem érzem, hogy félnék a hétfőtől.
Hogy fel vagyunk-e készülve? Nem.
De az tuti, hogy mindenki a legjobbat fogja nyújtani.

hosszú hosszú hallgatás

Bekövetkezett az, ami mindig, ha belekezdek valamibe. Jön valami, ami fontosabb, érdekesebb, és elhanyagolom az első dolgot.
Így van ez most is. Szerettem volna rendszeresen írni, de nem jött össze. Tudtam, hogy ez lesz. De vajon azért csináltam ezt, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy ismerem magamat, mintegy önbeteljesítő jóslatként? Vagy tényleg annyi dolgom volt, hogy nem értem rá "papírra vetni" a gondolataimat? A helyzet az, hogy nem vettem a fáradságot, hogy írjak. No meg hát az is benne, van, hogy úgysem írhatom le teljesen őszintén a gondolataimat, hiszen itt bárki elolvashatja. Akkor a moderált gondolatok mennyire jellemeznek engem? Hol vagyok én? Azt írom, amit gondolok, de nem a teljes valójukban, vagy azt, amiről azt hiszem, hogy mások elfogadhatónak tartanak?
Annyi sokat foglalkozunk más emberekkel. Azzal, mit gondolnak rólunk. Meg akarunk felelni mások elvárásainak, holott sokkal fontosabb lenne megfelelni a saját álmainknak. Neked, kedves Olvasó, mi az álmod?

Nekem az volt az álmom, hogy egyszer orvos legyek. Sebész. Embereket operáljak, meggyógyítsam a sérüléseket. Ehelyett csak tévelygek a világban, keresem mivel foglalkoznék szívesen. Tanítsak gyerekeket más nyelvre? Vagy válaszoljak olyan emberek tucatkérdéseire, akikkel soha utána nem fogok többet beszélni? Vagy mint azt most elkezdtem, adjak tanácsot egy olyan dologról, amiről azt gondolom nem sok ismeretem van?
Hogy izgalmas-e? Még igen. Kihívást jelent? De még mekkorát. Vajon én is tudom majd ezt a munkát 10-15 évig végezni, mint azok, akiktől átvettem? És ha tudom, akarom-e?
Olyan kérdések ezek, amiknek szívesen nézek elébe.

De ott vannak a keretfeltételek is: 4 hét hamburgi tartózkodás, majd egy hét otthon (Barcson) eltöltött szabadság után ma délután Budapestre visszaérkezve ismét feltűnt a sok piszok, a szenny, a bűz, a sok részeg ember a Keleti PU környékén. Pont azokkal az érzésekkel kellett szembesülnöm, amikkel augusztus végén. Akarom én ezt egyáltalán annyira, hogy elviseljem Budapestet? Megéri ez tényleg?

A barátaim azt kérdezik állandóan, hogy hozzászoktam-e a nagyvároshoz, vannak-e új barátaim. De vajon két hónap elegendő idő erre? Hogy az ember barátságokat kössön, és ne vegye észre a mocskot?
Reménykedem benne, hogy minél később jön el az a pillanat, amikor már nem fognak ezek a dolgok zavarni, amikor már természetesnek veszem, hogy ez így van, és kész.

Kedd - még mindig fura

A második nap.
Minden furcsa még, minden homályos. Bár a hétfőn feltett kérdések nagy részére kaptunk válaszokat, mégis úgy érzem, az italautomatáról többet tudok, mint az új munkámról. ancsi és a csoporttársai szerint ez így normális, nekik sincs még teljesen letidztult képük. szóval várjak, amíg jönnek az infók. A baj csak az, hogy tudni szeretném, mi lesz az, amit csinálnom kell majd. Tudni szeretném, miért adtam fel mindent. Vajon "megérte-e" eljönni, vagy ugyanaz, csak pepitában? Hasonló kérdések cikáznak át "itthon" néha a fejemen. Aztán bemegyek a céghez, és találkozom az új munkatársaimmal, találkozom Ancsival, és az ő kollégáival, körbenézek, és elszégyelem magam. Ez a cég azt mondta, hogy akar engem, én meg hasonlítgatok. A múlt rossz tapasztalatait húzom rá valami másra, vmi újra. Ezt nem szabad. Igenis ki kell várnom, amíg megérik a folyamat. Amíg azt mondják, hogy ez az, ami a feladatod.
A keddi nap egyik highlight-ja, hogy bejött az egyik tréningre - jobban mondva beesett - a főfőfőfőfőfőfő főnökünk. Vicces volt, mert a HR-es csaj mondta a kis mondandóját, ő meg belekérdezett, s a csaj udvarias kis válaszába belekötött. A mellettem ülőt megkérdeztem, ki ez a pasi, de nem tudta ő sem. És akkor egyszer csak kiállt, és bemutatkozott. Természetesen a nevéről már mindenki tudta, hogy kicsoda is ő voltaképpen. Tartott egy rövid (45 perces) beszédet, ami valóban lelkesítő volt. Nem egy betanult kis szövegecske volt, hanem ott rögtönözte az előadását, ami teljesen hitelessé tette. Nagyon magával ragadó stílusa van, és igazán vicces embernek tűnt.

Budapest: nem szeretem. a hétvége szép volt, jó idő (elég szeles), de kedden szarrá áztam, amíg a villamostól 50 m tettem a buszig, majd kb ugyanennyit a busztól a házig. Ugyanis képes voltam egy megállót busszal menni a szakadó esőben. Esernyő alatt képes voltam megázni ebben a trutyis időben. Estére kénytelen voltam egy kis meleg levest csinálni, hogy megelőzzem a meghűlést. El kellett halasztanom a bevásárlást is, mert az esőben inkább nem mentem sehová sem, mikor meg elállt, már túl késő volt.

Este kicsit skype-oltam Ancsival, mert hiába vagyunk egy munkahelyen, nem mindig elég az idő, hogy mindent megbeszéljünk. A legjobb az volt benne, hogy Anettet is sikerült bevennünk konferencia-beszélgetésként, és hármasban nyomtuk.

Első nap az iskolában :D

Olyan volt ez a tegnapi nap nekem, mint Vackornak az első bé:)

Hát eljött ez a nap is, és én lettem az új kislány. És tényleg így is érzem magam néha. Nehéz kifelé a magabiztos, öntudatos nőt adni, mikor belül tele vagyok kérdésekkel. A legrosszabb az, hogy ezeket a kérdéseket, amiket én magam előtt bölcsen elhallgatok, a barátaim és a családom hangosan ki is mondja, és mindegyiknek azt kell válaszoljam, hogy nem tudom.
Ancsival megbeszéltük, hogy a kiírt negyed 10 helyett korábban bemegyek, 8-1/4 9 körül vár rám a lobbyban. A fiúk (norbi és Csabi) már ott voltak, mert rosszul számították ki, mennyi időre van szükségük az úthoz. Emiatt nem nagyon tudtunk Ancsival igazán beszélni, de legalább gyorsan túlestünk a biztonsági dolgokon. Aztán el kellett válnunk Ancsitól, mert neki dolgozni kellett menni. Ebédkor azonban újra találkoztunk:)
Kaptam egy gyönyörű fülbevalót tőle, amin egy angyalka van. Nagyon tetszik. Ez az első itteni ajándékom :)
Szemben a sok-sok dologgal, amit magammal hoztam. Eljött velem Viki hűtőmágnese, de az, amit Anettól kaptam egyszer a karácsonyi Wichtelnkor, társaságot nyújt neki. Az első napomra elkísért az Ildikótól kapott karkötőm, és a toll, amit Szilvitől kaptam.Elhoztam magammal azt a búcsúajándékot is, amit a céges barátaimtól kaptam. Itt van velem, és mindig emlékeztetni fog azokra az emberekre, akik hiányoznak nekem, s akiket egyetlen pillanatra sem tudok elfelejteni. Naponta többször is megfordul a fejemben, nmilyen lehet most a régi cégnél, ki mit csinál, stb...
És itt van velem minden Feedback, minden Kundenfall, minden, amit az elmúlt 4 évben tanultam.

Vasárnap - vasalás

Hogy mi is történt???
Semmi különös. Sokáig aludtam, aztán nyugiban megreggeliztem. És elmentem ismét shoppingolni. Nem nagy dolgokat vettem, inkább csak ami az előtte lévő 2 napon elmaradt. De a bevásárlószatyrom így sem bírta ki: leszakadt a füle :( Aztán kénytelen voltam nekiállni a vasalásnak, hogy hétfőtől legyen mit felvennem.
Persze elkezdtem gondolkodni, hogy milyen lesz, hányan leszünk, stb. De igazán nem izgultam, és ezen nagyon csodálkoztam. Valószínűleg ennek az az oka, hogy tudtam, hogy ott lesz Ancsi.

Szombat - Shopping tour

Hát Bea azt gondolta, hogy megmutat nekem 1-2 dolgot. Betervezte, hogy elmegyünk az Asia center-be, majd átmegyünk a Pólusba. Ezután az Ikea fog következni, és utána, mivel kaját is kell vennem, ragaszkodtam hozzá, hogy az Aréna Plázába is bemenjünk a Tesco-ba.
Szép terv volt...
De miután 3 órát bolyongtunk az Ázsia centerben, nem volt erőm átmenni a pólusba. Szóval az kimaradt. Inkább rögtön az Ikeában kötöttünk ki. Mivel megláttam a Skálával szemben az Árkádot, benne az Intersparral megejtettük a kajavásárlást is, szóval kicsit lerövidítettük az utat.
Az Ázsia center nagyon meglepett. Csodálkoztam, milyen szép a kialakítása, a környéke, és az elrendezése. Pozitívan csalódtam benne, nem ilyet vártam. Az árak meg főként megleptek. Nem beszélve arról, hogy mennyi mindent lehet kapni. És felháborított, hogy sokan itt a fővárosban (már nem azt írom, hogy a pestiek :) ) azt mondják, milyen drága az élet. Hiszen minden milyen olcsó volt. Csak kicsit buszozni kellett érte. Nekünk vidéken nincs ilyen lehetőségünk.
Aztán bementünk az Ikeába, ami méginkább megerősített ebben a dologban. Csak kicsit kell mozdulni érte, és nem a legközelebbi kisboltban megvenni mindent. Még ha a buszozás/villamosozás/stb árát is beleszámoljuk, mert nem mindenki vesz bérletet, még akkor is jóval olcsóbban meg tudtam volna venni a dolgokat, amik vidéken/otthon sokkal de sokkal drágábbak lennének.
Szóval aki azt mondja, hogy minden drágább, mint vidéken, az emelje fel  a hátsóját, és ne legyen lusta elmenni...

Péntek - költözés

Reggel felkeltem, majd minden úgy zajlott, ahogy szokott nálunk, ha megyünk valahova: veszekedtünk. Már tudom azonban kezelni ezeket a dolgokat, mégis nagyon rossz, amikor menni kell.
Elmentünk kocsival Szentlőrincre, mivel pályaépítési munkák miatt az IC korábban indult, és nem nagyon volt csatlakozás, csak 1,5 órás várakozással. Csak 4 csomagunk volt, meg a laptop (Bob). Ebből az egyik gurulós bőrönd, a többi sima utazótáska. Na ezt szépen felpakoltuk a vonatra, majd alig leültünk, következett Sásd és Dombóvár, ahol is le kellett szállni, mert vonatpótló buszra nyergeltünk át. Az elvitt bennünket Simontornyára, ahol visszaszállhattunk újra a vonatra, majd ezzel elmentünk a Keletibe. Ott gyorsan fogtunk egy villamost, és utaztunk vele 3 megállót. És már csak kb 300 méter volt vissza a lakásig, ami a 3. emeleten van..
Felcipekedtünk és elintéztük a bácsival a szerződést. Megebédeltünk, és már indultunk is vissza a Keletibe, hogy apu a visszavonatot elérje.
Én ahelyett, hogy hazajöttem volna, átsétáltam az Aréna plázába, és belevetettem magam a Tesco-ba, hiszen egy csomó dolog kell egy új lakásban...Mint valami málhás szamár tértem haza. De egy csomó mindent vettem, ami tényleg szükséges volt.
Hazaérve nekiveselkedtem a takarításnak, ami szintén nem volt egy kis dolog. Kitakarítottam a spájzot, a konyhát, majd a fürdőszobát is. És ennyi volt, mert el is ment a nap vele...
Mire azonban lefekhettem volna, már nem voltam álmos...

Csütörtök: idegeskedés a munkahelyen, idegeskedés a pakolásnál

Bementem reggel a volt munkahelyemre a papírokért.
Arra a helyre, amit 5 órával korábban elsirattam, mert annyira fájt, hogy elhagyom. Az én döntésem volt, mégsem olyan egyszerű, mint sokan azt képzelik...
Arra a helyre, amire csütrötök óta nem tudok harag és düh nélkül gondolni. Attól függetlenül, hogy időben jeleztem, hogy pénteken költözni szeretnék, ezért legkésőbb csütörtökre szükségem van a kilépő papírkaimra, semminem volt készen. Illetve minden készen volt, de valahol úton a postán... És azt sem tudta nekem senki megmondani, hogy mikor érkezik meg... Most csak abban reménykedek, hogy odaadják Csabinak, aki el tudja majd hozni hétfőre nekem...
Az volt az érzésem, hogy senkit nem érdekelt, hogy valóban megkapjam a papírjaimat 5 nappal az utolsó hivatalos és 13 nappal az utolsó valódi munkanapom után...Még jó, hogy törvényileg nem úgy van szabályozva, hogy az utolsó napon kell megkapni. Hogyan??? Hát úgy van szabályozva??? Érdekes...
Azért elég szomorú, hogy ez az utolsó, amit el tudok mondani a volt munkahelyemről. Hogy azt érzem, hogy szarnak nagy ívben a fejemre, hiszen úgyis felmondtam... mit érdekli az őket, hogy hogyan és mikor kapom meg a papírokat...
Azt nem értem, miért nem mehetett ez a dolog szépen, rendben.
Persze kijön az emberből a paranoia, hogy biztos csak én, folyton csak én... És másoknak biztos jobb... Ők tutira megkapták. De nem. Sajnos nem. Vajon mi kellett volna hozzá? Vagy túl nagy kérés lett volna, hogy időben megkapjam a szükséges dolgokat, úgy, ahogy már aug. 12-én kértem???

Aztán lekésve két vonatot loholtam a harmadikhoz, mivel még pakolnom kellett a másnapi költözéshez. Ami szintén nagyon jó móka volt, mert nem kocsival költöztem, mint ahogy azt elterveztük... Mindent úgy kellett pakolni, hogy nehogy összetörjön, vagy megsérüljön a pakolásnál. Nem volt egyszerű dolog, mert anyu mindig bele akart kotnyeleskedni. Végül azonban csak sikerült mindent elrakni, és készen állt minden másnapra.

Szerda Teónál

Utólag, mert annyi sok volt a dolog...
Először is, ez volt apukám névnapja:)
De ezen a napon voltam utolsót aludni Teónál. Megállapodtunk, hogy elmegyünk megnézni a moziban 3D-ben a Shrek a vége, fuss el véle c. filmet, aztán találkozunk Anettel, akivel együtt készítjük el Deccsi búcsúajándékát. Nem tudtam, hogy meglepetésként Teó beszervezte a mozira Deccsit is. Nagyon örültem neki. A film szerintem tök szuper volt. Nagyon élveztük. Aztán jött értünk Anett kocsival, és hazavittük Deccsit, ő már mégse legyen ott,mikor a fényképalbumát készítjük...Az úton mindenféle házi- és vadállatokról beszélgettünk, majd kiveséztük a munkahelyi problámékat. Illetve ezek már csak Anettnek és Teónak munkahelyi dolgok, hiszen én már felmondtam, és Deccsinek is az utolsó napjai voltak hátra.
Nagyon jó volt együtt lenni a lányokkal még egyet búcsúzóul:( de nagyon is hiányoznak. Még akkor is, ha tudom, hogy beszélgethetek velük msn-en, skype-on. Az már nem lesz ugyanaz. Remélem, Anett kitart, ki fogja bírni, tovább kűzd és folytatja a harcot, és nagyon sajnálom, hogy el kellett hagynom. Néha azt érzem, hogy feladtam, és magára hagytam azokat, akik velem együtt harcoltak.  :(
miután Anett elment, hajnali 2-3 felé, még egy sort bőgtem a Teóval. Elsirattam magam a cégtől, és azoktól az emberektől, akiket szeretek.
Nagyon jólesett a meghívás, hogy egy kis időt eltölthettem még a költözés előtt a régi, megszokott arcokkal, úgy, hogy tudom, ezek az emberek olyannak fogadnak el, amilyen vagyok. Szeretem őket azért, mert nem kell előttük alakoskodnom, nem kell megjátszanom magam.
Anett, Deccsi, Teó: köszönöm nektek az utolsó estét :((((

Tanárnéni, Tanítónéni, Óvónéni

Velük találkoztam ma. A három barátnőmmel. Ez volt az utolsó alkalmunk, hogy beszélgessünk kicsit, mielőtt elmegyek.
A találkozó a megszokott módon zajlott, úgy, ahogy már 4-5 éve. Kimondani is sok, hogy ilyen régóta ismerem őket.
És az elején még csak el sem tudtam képzelni, hogy majd barátok leszünk. Amikor odakerültem akis falusi iskolába, én voltam az egyetlen új. Mindenki ismert mindenkit, sokan a tanárok közül maguk is oda jártak általánosba. Én meg annyi ismeretlen ember közé becsöppentem. És természetesen a rossz oldalt választottam. Ezért az első évben nem nagyon kedveltek a kollégáim, mert azt hitték, hogy a vezetés felé húzok. Pedig hogy vágytam rá, hogy elfogadjanak... Aztán eljött a ballagás és a nyári szünet és én senkivel sem beszéltem egy szót sem egész nyáron a kollégák közül. De a második évben lassan minden megváltozott és év végére már nagyon jó barátok lettünk. Elfogadtak és befogadtak. Megbíztak bennem és én is bennük. A második nyáron már rendszeresen találkozgattunk, mikor bejöttek a városba. Hogy ez milyen jól esett nekem!!!
De kaptam egy állásajánlatot egy városi gimnáziumból. Mindegyikük azt javasolta, fogadjam el. Persze, hogy el akartam fogadni, de akkor mi lesz a barátságunkkal?
Persze ők fogadkoztak, hogy akkor is találkozhatunk, meg minden. De mikor elfogadtam az ajánlatot, több, mint egy hónapig nem találkoztunk. Hiába hívtam őket, nem értek rá. Azt gondoltam, hgy ennyi volt, csak mondták, hogy továbbra is barátok leszünk. De aztán lement a tanév eleji hajtás, és találkoztunk. S azóta is rendszeresen. Bár nem olyan gyakran, mint szeretnénk, de havonta egyszer mindenképpen.
Szeretk velük találkozni. Nem csak azért, mert annyi sok bajuk van, hogy mellettük mindig azt éreztem, hogy milyen jó nekem, hanem azért is, mert velük mindig jól érzem magam, s ezt még az sem tudja elrontani, hogy állandóan panaszkodnak. Az a baj, hogy nem képes mindegyikük az életben megtalálni azokat a pillanatokat, momentumokat, amik jók, amik aprócska örömöket jelenthetnek és ezzel kiegyenlítik a mindennapok viszontagságait.
Remélem, megtanulják látni ezeket, hogy aztán jobban érezzék magukat.

Az első bejegyzés

Hát rászántam magam a blogírásra.
Sokáig azt gondoltam, hogy annyira jelentéktelen az életem, hogy senkit nem érdekel.
Kérdés az is, hogy vajon mennyire leszek kitartó és írok rendszeresen, de a szándék megvan.
Hogy ki és mi vagyok, mit szeretek és mit nem, az úgyis ki fog derülni.
Válaszúthoz érkeztem az életemben. Nem voltam már boldog a régi munkahelyemen. Váltanom kellett, hogy megmaradjak annak, aki voltam. De ez a váltás magával vonja a változást, tehát nem maradhatok az aki voltam. Minden más lesz. Minden.
Mikor, mit teszek a jövőben, minden olyan homályos. De ettől izgalmas. Már nem olyan uncsi :)