Velük találkoztam ma. A három barátnőmmel. Ez volt az utolsó alkalmunk, hogy beszélgessünk kicsit, mielőtt elmegyek.
A találkozó a megszokott módon zajlott, úgy, ahogy már 4-5 éve. Kimondani is sok, hogy ilyen régóta ismerem őket.
És az elején még csak el sem tudtam képzelni, hogy majd barátok leszünk. Amikor odakerültem akis falusi iskolába, én voltam az egyetlen új. Mindenki ismert mindenkit, sokan a tanárok közül maguk is oda jártak általánosba. Én meg annyi ismeretlen ember közé becsöppentem. És természetesen a rossz oldalt választottam. Ezért az első évben nem nagyon kedveltek a kollégáim, mert azt hitték, hogy a vezetés felé húzok. Pedig hogy vágytam rá, hogy elfogadjanak... Aztán eljött a ballagás és a nyári szünet és én senkivel sem beszéltem egy szót sem egész nyáron a kollégák közül. De a második évben lassan minden megváltozott és év végére már nagyon jó barátok lettünk. Elfogadtak és befogadtak. Megbíztak bennem és én is bennük. A második nyáron már rendszeresen találkozgattunk, mikor bejöttek a városba. Hogy ez milyen jól esett nekem!!!
De kaptam egy állásajánlatot egy városi gimnáziumból. Mindegyikük azt javasolta, fogadjam el. Persze, hogy el akartam fogadni, de akkor mi lesz a barátságunkkal?
Persze ők fogadkoztak, hogy akkor is találkozhatunk, meg minden. De mikor elfogadtam az ajánlatot, több, mint egy hónapig nem találkoztunk. Hiába hívtam őket, nem értek rá. Azt gondoltam, hgy ennyi volt, csak mondták, hogy továbbra is barátok leszünk. De aztán lement a tanév eleji hajtás, és találkoztunk. S azóta is rendszeresen. Bár nem olyan gyakran, mint szeretnénk, de havonta egyszer mindenképpen.
Szeretk velük találkozni. Nem csak azért, mert annyi sok bajuk van, hogy mellettük mindig azt éreztem, hogy milyen jó nekem, hanem azért is, mert velük mindig jól érzem magam, s ezt még az sem tudja elrontani, hogy állandóan panaszkodnak. Az a baj, hogy nem képes mindegyikük az életben megtalálni azokat a pillanatokat, momentumokat, amik jók, amik aprócska örömöket jelenthetnek és ezzel kiegyenlítik a mindennapok viszontagságait.
Remélem, megtanulják látni ezeket, hogy aztán jobban érezzék magukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése